Kamarambó, a Senki Fia
Horváth Péter

Nagy az izgalom a gyerekszoba régi, ütött-kopott játékai között: hamarosan megszületik a Herceg, és kedvenc játékot választ magának. Vajon melyikük lesz a szerencsés? Az autó nélküli autóversenyző? A sítalpas majom? A törött lábú gipszkatona vagy a hatalommániás keljfeljancsi? A szőke és kissé felszínes Szalvéta kislány? Talán a tüzesvérű Néger Baba? A játékok elszántak, a harctól sem riadnak vissza a siker érdekében. Csak egyvalaki akad közöttük, aki nem vesz részt a csatározásban: Kamarambó, a posztóbaba. Ő inkább azt szeretné kideríteni, miért született a világra. Úgy tűnik, a válasz a gyerekszoba falain túl vár rá, valahol a padláson, vagy még magasabban… Olvass bele! Részlet a műből: (…) ELSŐ FEJEZET Hol voltam, hol nem voltam. - Kamarambó! - mondta egy hang. - Az meg mit jelent? - kérdezte egy másik. Füleltem. - Ez lesz a neve! A régi, szürke zakódból varrtam. - Kár volt szétvagdosni! Még hordhattam volna. Puha ujjak babráltak rajtam. Éreztem a nyakam, a fejem, a fülem. Testem is lett, karom, lábam, hasam. - Milyen név a Kamarambó? Semmi értelme! - Majd lesz, ha jól kitömöm a fejét kenderkóccal! Ez a hang tetszett. Puha volt, lágy, meleg. - Mondtam, hogy a kócra nekem van szükségem! - A másik hang karcos volt, zörgős és mélyebb. - Ha elromlik egy csap, kóc nélkül hogyan javítom meg? - Majd hívunk szerelőt! - Szerelőt? Még mit nem?! Jön a Herceg, spórolnunk kell. Te meg nekiállsz, és szétvagdosod a holmikat. - A szívét a piros filcszoknyámból szabtam! - mondta az első hang. - Azért is kár! - felelte a másik. - Van már itt épp elég baba. - De ilyen még egy sincs! Valami megszúrt. - Fáj! - kiáltottam. - Ne csináld! Nem hallod? Nem hallotta. - Egy inggomb és egy nadrággomb a szeme! Kancsal lesz, de nem baj! Amint felvarrta a szemem, egy arc rajzolódott fölém. Barna haj, kerek arc, gyöngyfogak. És az a szem! Soha életemben nem láttam olyan ragyogót! Ez persze nem nagy dolog, hiszen addig még egyetlenegy szemet se láttam. Mégis tudtam, hogy női szempárt nézek. - Elkészült! - mondta a száj. - Hogy tetszik? - Bánom is én! - szólt a másik hang, távolabb. Odapislantottam. Nyurga volt, kócos, szemüveges, férfi. - Tedd az alsó polcra! - Előbb adj neki egy puszit! - mondta az aszszony. - Mintha a fiad lenne. - Én? Puszit? Ennek? - A nyurga elhúzta a száját. - Ez a Senki Fia! - mondta. Magasba emeltek, hirtelen sötét lett. Valamin hasaltam, arcra borulva. Ajtó nyikorgott, kilincs zörgött, csend lett. Nem szeretem a csöndet. Erre gondoltam. Aztán meg arra, hogy gondolok. Ez jó volt! Érdekes, mint minden. Nem volt nevem, azután mégis. Sötét volt, de kivilágosodott. Hallottam, láttam, éreztem. Dobog a szívem. Kamarambó, mondja, látod, ez az élet! Vagyis nem mond semmit, csak képzelem, hogy mondja. Képzelni is tudok! Jó kis szív, szeretem. MÁSODIK FEJEZET A sötétség megtelt hangokkal. Valami zörömbölt, valaki csengetett. - Közép kész! Beszállás! Szőnyegmegálló! Brrr! Csing! Tovább! Új felszálló? Ez meg ki lehet? Próbáltam a hátamra fordulni, hogy körülnézzek. Valaki rekedten rám dörrent: - Ne moccanj, ha kedves az életed! - Narancssárga műanyagból készült, fekete csíkokkal. Hátsó lábait maga alá húzta, farka fölmeredt. - Hallod, mit mondtam?! - Igenis! - vacogtam. - Ne moccanjak, ha kedves az életem. - És? - szuszogott a csíkos. - Kedves - bólintottam. - Honnan tudod? - Mellényes mellkasa a földet súrolta. - Meg aztán - szörcsögött - kinek kedves, hm? - Ezen még nem gondolkodtam. Csak nemrég lettem kész. Az imént születtem. - Fölösleges volt! - vicsorgott. - Ez a polc már foglalt! Nélküled is vagyunk itt éppen elegen! - Akkorát ordított, hogy csengett a fülem. - Muszáj üvölteni? - Tiszta sor! - rivallta. - Tigris vagyok! Megragadtam ütésre emelt mancsát. - Én meg Kamarambó. Eltátotta a száját. - Kamarambó? - Rémes agyarai voltak. - Az mi?! - Az én - mondtam. - Úgy!? - horkantott. - És kihez tartozol? - A Senkihez. Én ugyanis a Senki Fia vagyok. - Hm. - Behúzta a farkát, rátelepedett. - Hm! - mondta újra. - Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová megyünk? - Nem tudom - mondtam. - Márpedig az ilyesmit tudni kell! - förmedt rám. - Én valamikor a Magasabbik Szürkeszemű Szürke fenevadja voltam! Az ő nagyapja ejtett foglyul a Mrklin játékboltban! - Az hol van? - kérdeztem. - Hú, de buta vagy te! Mi van a fejedben? Szalma? - Kóc - feleltem. - De jól ki lett tömve. Megszaglászott, mellém heveredett. - A játékbolt olyan hely, ahol játékok laknak. Búgócsiga, építőkocka, kisvonat. A legjobb játékbolt a Váci utcában volt. - Értem - bólintottam, pedig nem értettem. Ez is érdekes volt. Van, amit értek, van, amit nem értek. - Ott hasaltam egy papundekli alagút előtt, a kirakatban - folytatta a tigris -, közvetlenül a szemafor mellett. Van fogalmad arról, mi az a szemafor? - Nincs - feleltem. - Micsoda? - Az egy olyan izé - mondta a tigris. - Egy vasúti szerkezet. Jelzi, jön-e a vonat. Márpedig én a vonatra vártam. Ritkán járt. - Bólintott. - Ritkán kapcsolták be. Villannyal ment. Szikrázott a kereke a sínen! Váltók csattogtak, szemafor villogott, sorompók nyíltak. Olyankor megtelt kíváncsiskodókkal az egész Váci utca! Tolongtak a kirakat előtt kicsik, nagyok, szülők és gyerekek! Plusz a Szentirmay Rezső, kalapban! Azt valahonnan tudtam, mi az a kalap, de hogy ki a Szentirmay Rezső…? - Szimpatikus vén szivar volt - magyarázta a tigris. - Puhakalapban, felöltőben, kalucsniban. Az egy olyan izé, amit az úriemberek a cipő fölé húznak, ha esik. És akkor nagyon esett. De ez Szentirmay Rezsőt csöppet sem zavarta. Ácsorgott a zuhogó esőben, a kirakat előtt. Engem nézett. Én meg őt. Keresztülnéztem a vizes felöltőjén, át a zakóján, az ingén, egyenest a szíve közepébe! Nekünk, tigriseknek, kitűnő szemünk van. A hallásunk is príma. Na és a szaglásunk! Lehet, hogy az oroszlán az állatok királya, de mi, tigrisek… - Hanem hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem - folytatta a tigris -, Szentirmay Rezső belépett a boltba, ki lettem fizetve, be lettem csomagolva. A zsírpapírtól nem kaptam levegőt, így aztán, hm, kis időre elveszítettem az eszméletemet. Egy karácsonyfa alatt tértem magamhoz. Szentirmay Rezső unokája guggolt mellettem. Ő a Magasabbik Szürkeszemű Szürke! Akkor még kölyök volt, három és fél éves. Apró, műanyag csontot húzogatott az orrom előtt, azt mondta: ugorj, te fenevad! De én nem ugrottam. Kedvem az lett volna, de le voltam nyűgözve. Ebből vita támadt. Pár percig úgy volt, visszahurcolnak a Mrklin boltba, mert elromlottam. Ám Szentirmay Rezső unokája végül azt mondta: ,,Ugrik vagy nem ugrik, ez az én tigrisem! És ez így volt! Pontosabban így lett. Hosszú évekig az ő tigrise voltam. Szép idők - merengett. - Aztán egy reggel ismét zsírpapírba csomagoltak, pár napja tértem magamhoz ebben a dzsungelben. - Ez itt egy dzsungel? - Naná, majd piskóta! - horkant fel Tigris. - Lehet, hogy egyesek másként vélekednek, de én tudom, amit tudok! - Az jó lehet! - sóhajtottam. - Én csak azt tudom, hogy semmit nem tudok még. - Ezért leszek én a Herceg Kedvence! - bólintott Tigris. - Tudok ugrani, bukfencet hányni, üvölteni! Akarod, hogy üvöltsek még egyet? - Inkább azt mondja meg, mit jelent, hogy Kedvenc. - Ezt se tudod? - Rám pislantott. - Jól van. Akkor felesleges volna ízekre tépjelek téged. Inkább megengedem, hogy visszategezz. - Azt hogyan kell? - Húzd ki magad, nézz a szemembe, csapj a mancsomba, és mondd utánam: szervusz, kérlek! - Szervusz, kérlek! - ismételtem. (…)